Minap, miután elég Hamar „begyűrűzött” az „Elios-Tiborcz-Orbán-és még sokan mások” ügy, föltettem magamnak a kérdést: kitől kértem én 2017 karácsonyán bocsánatot? Aztán, mielőtt válaszolnék erre a költői kérdésre, kijelentem: akkor úgy éreztem, ez a helyes, ilyen vagyok, ha úgy érzem, „kijár”, nem röstellem megtenni. Ezt akkor is „helyesnek” ítéltem meg, ha tudtam: az, akitől bocsánatot kértem, hatalomgyakorlása óta soha senkitől nem kért bocsánatot. Én nem ő vagyok. A bocsánatkérés – erény!
Most pedig, hogy (ellentétben Polt bábművésszel) egyre inkább kitisztul a kép az illiberalizmus által kitermelt, Csallóközben gazdagodó kormányfői vő (és társai) körül, nem tudom magamba fojtani: ezek, külön-külön és együtt is élősködő, hazug és korrupt csibészek. Ebből a nézőpontból immár teljesen mindegy, hogy amikor a szivárványos Felcsút környékén süt a nap és esik az eső, veri az ördög a feleségét vagy nem.
Ezt az országot szeretem, és akkor is szerettem, amikor az átkos nehezen viselhető szmogjából, és a bűz kibocsátói miatt szívtunk. Akkoriban mondtam: a hazaszeretet nem csak azt jelenti, hogy én szeretem a hazámat, hanem azt is, hogy a haza szeret engem. Ma is így vélem, így érzek.
Az alábbiakban, amikor egy kis „elmúltnyolcév” leltárt készítek, a „gyűlölöm” szót kerülni fogom, ez nem az én műfajom. Orbánt sem gyűlölöm, de elég okot adott már arra, hogy kimondjam: a hajdan volt tiszteletemet már elvesztette. Attól a „rendszertől”, amit a nyakunkba varrt, undorodom, éppúgy, mint attól a nyolc év alatt elborzasztó formát öltött, önjáróan szaporodó, mérges gombaként növekvő hazugsághalmaztól mely el-borítja ezt az országot, a hazámat, ha tetszik: hazámnak összekoszolt maradékát. Irtózom a gyalázatossá nőtt szervilizmustól, a lakájmédiáktól, a szétvert demokrácia helyén pöffeszkedő illiberálisnak titulált, demokrácia-ként tetszelgő diktatúrától. Iszonyodom a kommunista módra bebetonozott, többpártrendszer látszatában fogant egypártrendszertől, a Patyomkin demokráciától, meg a lejtős pályára tervezett, csalással fölérő választási rendszertől.
Undorodom a vagyonossá tett családtagok, rokonok, barátok, talpnyalók, és azok családtagjainak, rokonainak, barátainak és talpnyalóinak az erkölcstelenségétől és elvtelenségétől. Megvetem a méretre szabott rendszert, mely előnyöket ad és hátrányba hoz, mely az oktatáspolitikájával elérte, hogy fazonírozott, egyen agyú, az illiberátor számára használható polgárokat termeljen ki. Elkeserít az egészségügy helyzete, legfőképp dühít, hogy ezrek halhatnak meg a várólistákon „elért helyezésükből” adódóan.
Visszataszítónak tartom a következmények nélküli országot, és nehezen viselem a stupid, ostoba, a magyar nyelvet minősíthetetlenül használó illiberális kormányfői szócsövek fogalmazás gátlóval eldadogott megszólalásait, a magukra erőltetett fapofával előadott hazudozásaikkal együtt. Ezek mára odáig süllyedtek, hogy már a gyros árusok és a kebabosok büféiben is a Soros terv megvalósulását és a migránsokká lett menekülteket látják, kevesellve a legtöbbször égett olajszagtól bűzölgő, zsírban tocsogó, „magyaros” lacikonyhákat. Az új riogatás az ENSZ-elés, mert természetesen az ENSZ-et is Soros pénzeli, ha mégsem, akkor Orbán elintézi, hogy mégis.
Megvetem ezt a sajátos családdá lett bandát, mely csak a fanatikusok hozzá hű egyharmadát nem hagyja ott az út szélén, még akkor sem, ha lopott pénzzel teli hátizsákkal stoppolnak.
Megvetem, mert zokszó és arcpirulás nélkül képes tönkretenni az általuk eretneknek nyilvánítottakat, mindenkit, aki nem áll be az illiberátorral kezdődő, és tettestársaival folytatódó sorba. Iszonyodom a nyílt színi, még csak le sem tagadott, büntetlenné lett, törvényessé tett tolvajlásoktól. Undorral nézem a milliárdos lenyúlásokat, a TAO-ba rejtett vagyonosodásokat, és borzadállyal tekintek a strómannak kikiáltott, lebuktathatatlannak látszó gázszerelő érdemtelenül „szerzett” és sajátjának hazudott birodalmára. Viszolygok az ócska és méltatlan hivatkozásoktól, miszerint a szoclib-ek is loptak, tehát ők is lophatnak. Mily fura lenne, ha egy ma gyilkosságot elkövető bűnöző arra hivatkozna, hogy na és, Magda Marinkó és a bostoni fojtogató is gyilkolt.
Kesergek amiatt, amit eddig tapasztaltam, és előre félek attól, ami a következő négy évben vár ránk, magyarokra, és hazánkra, Magyarországra, ha nem szedjük össze magunkat, és nem nyomjuk le ezt az öntelt, dölyfös, elbizakodott szövetkezetet. Van remény! Vásárhely megmutatta!
Megmutatták a vásárhelyiek, hogy mit kell tennie a tisztességes ma-gyaroknak: széthúzás és megosztottság nélkül, a Fideszes jelölttel szemben egyetlen közös jelöltet állítva ringbe szállni, és MINDENKINEK EL KELL MENNIE SZAVAZNI! A Fidesz választóinak létszáma évek óta „állandó”, a kiderült gazságok miatt csökkenőben van. Ezt fölülmúlni csak úgy lehet, ha nem egymás ellen, hanem egymásért teszünk.
A válogatott gazságokkal, politizáló papok szavaival, meg hát az önkormányzati tízezresekkel „támogatott”, megvásároltnak gondolt vásárhelyi polgárok nemet mondtak a Lázár fémjelezte, Orbán fotójával is támogatott fideszes polgármester jelöltre. Példátlan buktájáról valahogy lemaradt a Magyar (!) Távirati Iroda, ezzel is megmutatva, hogy nem „Magyarországnak”, hanem ennek a mindenre képes galerinak dolgozik. A Hegedűs a háztetőn bemutatója elmaradt, a pincében tessék keresni!
Nehezen viselem azt, hogy mi ebben a fura, kétarcú világban élünk. Szégyellem azt, amiben nyolc éve vagyunk, haragszom magunkra is, ennek a maffiává lett kétfejű párt tetteinek elszenvedőire, ránk, akik egy négy évtizedes, rettenetes átkos után képesek vagyunk ebben is élni, ha kell, újabb negyven évig. Szégyellem, hogy nyolc éven át tűrtük, hogy ez legyen abból a fejlődő, ha zavarokkal is, de jól formálódó demokráciából, abból, ami már megvolt, vagy úgy látszott, hogy megvan, meglesz. Megvetem a félelmet keltőket, és azokat, akik föntről küldött utasításokkal tiltják meg azt, hogy a közalkalmazottak mikor és hol jelenhetnek meg, vagy írják elő, hogy kik előadásait hallgathatják meg, s kikét nem. Eközben próbálom megérteni azokat, akik nem mernek se szólni, se cselekedni, mert elfogadják ezt az életformát: félelemben is jó élni, majd megszokjuk, talán már meg is szoktuk.
Szégyellem a tétlenségünket és a tehetetlenségünket, és utálom ezt a sunyi rezsimet, mely alantas eszközökkel kimódolva, erkölcstelenül megtervezve ebbe kényszerített bele mindenkit, híveit és ellenségeit, szimpatizánsait és kritikusait, kormánypártiakat és ellenzékieket. Mindenki szem a láncban, és igen, engem taszít ez a lánc.
Lassan meg kell kérdeznem magamtól: mi az, amit szeretek ebben az országban?
Olyan országban élünk, melyben milliárdosok veszik semmibe a szegényeket, szemük láttára költöztetnek ki önhibájukon kívül adóssá lett többgyerekes családokat. Én meg hetente kapok segélykérő leveleket elszegényedett családoktól, hol élelemért, hol tüzelőért, hol pénzsegélyért esedeznek. Gyakran hallgatom meg a külföldön próbálkozó gyerekeik miatt magukra maradt nagyszülők könnyes panaszáradatát, és ismerem meg a skype-nagyik szomorú, szívfacsaró sorsát.
Ebben az országban az effélék ellenére is bambán bégető birkaként éltetik, éljenzik, imádják, és csillogó szemmel, ütemesen tapsolják a milliomossá, jobb esetben milliárdossá lett maffiózókat, leginkább azt, aki minden pénzét faluja gázprogramjába és gázszerelésébe fektette.
Ezek meg piócatapadással kapaszkodnak a hatalomba, szarkamódra kapnak minden után, ami fénylik, rágcsálóként hordják tele a vagyonnyilatkozatukban sem szerepeltetett, akár naponta bővülő, vagy hirtelen kastéllyá nőtt fészküket a közösből kimart értékekkel, és nyulak félelmével reszketnek, amikor megérzik az egyre szaporodó hajtók és a vadászok közeledtét.
Ez a félelem a kelepcébe került betörő, a kutyaszorítóba jutott rablók félelme. Azoké, akik tudják, hogy olyat követtek el, mely végzetes lehet számukra. A tiszta embernek nincs mit féltenie, és nincs mitől félnie. De mit kezdjenek azok, akik hazugsághalmuk tetején állva szónokolnak? Akik a közös kassza milliárdjaiból finanszírozzák választási kampányukat, mely semmi másról nem szól, mint kerítésről, Sorosról és a hozzánk jönni sem akaró migránsokról. Ez ma a kormányprogram. A kerítés és a Sorosozás az idei választási kampány „rezsicsökkentése”. Aki hülye, beveszi, aki agymosott hívő, kritikátlan támogatójuk lesz. És maradt még pár liternyi a jól fogyó agymosószerből.
Bő hét év után múlt év végén jutottam el oda, hogy totálisan elegem lett mindabból, amiket, még ha hiányosan is, de az imént szedtem csokorba. A négy évtizedes átkosról tudtam, hogy megszűnik. Akkor és ott volt remény. Itt és most, úgy tűnik, nincs – és mégis van! Vigyázó szemünket Vásárhelyre vessük! Az első dominó eldőlt, a többiért már csak tenni kell. Bebizonyosodott, hogy az illiberátor tábora nem szaporodott, már csak azt kell megmutatni, hogy az eddigi közönyösek és közömbösek többen vannak, aktívvá tudnak válni, és képesek a számbeli fölényt érvényesíteni. És persze volt egy város, ahol nem a pártok közti különbségeket keresték, hanem az azonosat (!) találták meg: csak együtt győzhetünk!
Én egy szerethető országra vágyom, becsületes tisztviselőkkel, olyanokkal, akik megértik, hogy miniszterelnöknek, miniszternek, és bármiféle hivatalnoknak lenni nem hatalomgyakorlás, hanem közszolgálat! Emberarcú embereket szeretnék látni mindazok helyén, akik leszerepeltek.
Újév napján szerettem volna fogadalmat tenni, hogy visszavonulok, kivonulok a közéletből. Elég volt. Hetvenévesen megtehetném és kimondhatom: csupán nyugodt, békés életre, boldogságra, családi örömökre és szerethető hazára vágyom. Aztán megértettem, mégsem mindegy, mi történik itt, velünk az elkövetkező években. Számomra sem, és utódaim számára végképp nem.
Egyetértek Para-Kovács Hócipőben írt két mondatával: „Ha vitába szállunk velük, leértékeljük és kiszolgáltatjuk magunkat. Ha ennyiben hagyjuk, akkor egy élhetetlen, ostoba fasiszta ország felépítésében leszünk bűnrészesek.”
Az illiberátor nem akarja megérteni: itt és most gyomorgörccsé lesz az általa generált gyűlölködés, menekülési kényszerré válik a belső hazátlanság, a megélhetési gondokkal küzdés, és a folyamatos távolodás Európától. Nem érti, hogy már rég nem a menekült kérdés a legfőbb gondunk, hanem az elmenekülők kérdése. Immár, ha megszólal, nem csak a hajdani kijelentéseinek mond ellent, nem csupán az elveit változtatta meg, ő maga is megváltozott: elveszett a jobbik énje. Marad a tükörbe nézés, találkozás egy fiatalemberrel, és a szégyen.
Nyolc éve mondom a magamét. Eddigi publicisztikáim most kötetbe kerülnek. Azt kérdezem a címében: „Hát kik ezek?!” Föntebb választ adtam rá. Amit bírtam, megírtam. Történjék akármi is, újat aligha mondhatok róluk, a tény tény marad, ezek pedig képtelenek arra, hogy megváltozzanak.
Az 5-ös számú tagkönyv tulajdonosa erőfitogtatást tervez március 15-re: ismét vonul majd a békemenet. Sokan lesznek, biztosan, de ami igazán rangot adhat ennek a forradalmi gyaloglásnak, az, ha a molinót szorongatók között, az első sorban ott lesz Orbán apja, Mészáros, Garancsi, Tiborcz és neje, Lázár gyereke és ügyvédje, Kósa édesanyja, Rogán, rezsiszilárd, és mind-mind, akik hálával tartoznak az illiberátornak. Legokosabb lenne, ha az egészet este indítanák, és a menet megvilágítását az Elios végezné. Garantált sötétség. (Még tán Lázár is megállhatna egy zugban, ha nem bírja ki hazáig…)
Szerző: Nagy Bandó András
fullánk/sztárklikk
