Az egészen biztos, hogy a szeretetszolgálatok kifogástalanul látják el a feladatukat a BOK Csarnokban, ahová a az ukrán határról beérkezetteket hozzák. Van köztük menekült is, talán ha százból öt-hat.
Egy éjszakát e sorok írójának volt lehetősége önkénteskedni a BOK Csarnokban, így magam tapasztalhattam meg, hogy fest a valóságban a számok mögé bújtatott,sablonos híradó beszámoló.
100-ból 95 roma
Este nyolctól éjjel kettőig osztott be a Református Szeretetszolgálat egy szerdai napra, hogy segíthessek a menekülteknek. A csarnokban most három jól elkülönített kaput nyitottak, egyiken jönnek a dolgozók, a másikon a zsúfolt sorokban kígyózó, a buszról letett menekültek és a harmadik, ahol egy újabb busszal szállítják tovább őket. Már egy kis részüket, ahogy ez számomra, meglepetésre kiderült.
A főállású, éjszakás turnusvezető megmutatja a munkaterületet, ami az ételkiosztás pultja. Lehettünk vagy tízen, nagyrészt fiatalabbak, mosolygósak, kedvesek, szolgálatkészek. Jó rájuk nézni, jó velük dolgozni. A kínált ételek nagyrészt a pulton „várnak”: banán, alma, minőségi, húsos és vegetáriánus szendvicsek. Köztük nem egyen még az 1500 forintos fogyasztói árcímke is rajta maradt. Serrano sonka, drágább szalámi, croissant-ban. Akad olcsóbb is, de mind friss, hűtőben tárolt. A menekültek jegyet kapnak érkezésükkor, arra kaphatnak mindent, amit szeretnének. Instant leves, kávé, tea, ásványvíz korlátozás nélkül bármennyi kérhető.
A hat óra alatt talán ha öt nem cigány menekültet szolgáltam aki, akik vagy csak egy kis kávét, teát kértek, mást nem. Nem úgy a nagyrészt magyarul is beszélő romákat, akik percenként jöttek megtömni a zacskójukat, kérdezés nélkül pakolták be a banánt, szendvicset, édességet. Hirtelen sokuknak hat-hét gyereke is lett, a bejárattól az ételes pultig, akiket azonnal jól kell lakatni. Tudjuk, hogy ez azért nem igaz, de ez a szeretetszolgálat nem tesz különbséget, mindenkinek ad mindent, amit akarnak, s ezzel érezhetően vissza is éltek ezek az emberek.
Egymástól képesek bőröndöt lopni
Jó részüket a főállású szeretetszolgálatosok arcról, ruháról ismerik, merthogy hetente legalább kétszer „menekülnek” a határ mellől, ahol amúgy nyitva állnak a boltok, működik az élet., De szegények, rettenetesen. A gyerekek cundrákban, sokszor koszosan nyújtják a kezüket. Kérdezgettem honnan jöttek, mondanak ismeretlen faluneveket, de kiderült, egyik sincs távol a határtól.
Egy-két gyerek talán életében még sohasem volt ilyen kényelmi helyzetben és tíz percenként rendel kapucsínót, természetesen kérem, köszönöm nélkül, mint valami alsóbb osztályú kávézóban.
Közben azért azoktól, akik hetente többször szolgálnak itt, megtudom, hogy „rendes” menekült nagyon kevés jön. Valahogy elterjedt, hogy innen nem lehet továbbmenni az Európai Unióba, ami persze nem igaz. A romák azonban vérszemet kaptak és menekült turistáskodnak. Elteszik a ruha, ágynemű adományokat, esznek, pakolnak és visszamennek. Feltehetően árulnak a holmikból aztán jönnek vissza. Kihasználják a váratlanul rájuk szakad lehetőséget. Nem tetszik, de megérthető.
A csarnok hátsó részében elkerítve alhatnak, kinyitható tábori ágyakon, de nagy a zsibongás. A gyerekek inkább rohangálnak, játszanak a romák pedig a szokásos frekvencián cserélnek eszmét: zeng a ház.
Egy jobban öltözött cigány fiú kéri, hogy máshol alhasson, félti a csomagját. Megkérdeztem, tényleg volt, hogy egész bőröndöket loptak el egymástól.
Közben fél szemmel nézem a frissen érkezett csoportot, köztük az egy-két nem roma ukránt, akik azonnal indulnak a másik kijárathoz, mennek tovább, valahová az ország belsejébe de leginkább nyugat felé.
Nekünk maradnak a pakolós kis romáink, akik egy-egy éjszakára vendégek lehetnek valahol egy másik világban, ahol néhány órára ők is fontosak.
mml